Szabados György: Váczi Tamás gyászbeszéde [In: Jazz Studium, No. 14, 1989, page 6]
   
Szabados György: Váczi Tamás sírjánál [In: Szabados György & Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye (tanulmányok, esszék), 1990, 336-338.old.]

.

Váczi Tamás sírjánál  

.

Nem tudok finoman szólni koporsód fölött, Barátom, mert megöli bennem a kenetteljes szavakat a kór; az a kór még, mely föltartóztathatatlanul emésztett el alig másfél hónap alatt Téged, kinek egész rövid és fiatal élete az Életért való kétségbeesett hadakozás volt, s melynek fojtogató keze a mi torkunkat és szívünket szorongatja most.
   Ahogy fekszel itt előttünk legyőzve, kiterítve, oly félelmetesnek tűnik ez az egész. Hiszen láttam felnőtté váló ígéretes szellemedet oszlopokat, karókat, kapaszkodókat keresni, és végre a maga erejére lelve felnövekedni, és láttam fogyó életedet, erőtől duzzadó testednek lassú halását; láttam a Kórt, ifjú harcostársam, munka közben. Láttam, és éppen Terajtad kellett látnom, mily mesterien végzi szörnyű dolgát.
   Te a Kórral már régen elrendelt viszonyba kerültél. Tudtad, mert tudtuk — és ma oly sokan oly hallgatag fájdalommal tudják —, mi’ Nagy Kór ront, dúl, már-már bujálkodik itt bennünk és közöttünk ezer alakban. Tudtad — én tudom, hogy tudtad, és szinte fuldokolva viselted — ezt a Nagy Kórt, ezt a diszharmóniát; a Rontást, amit figyeltél, gyűlölve lestél, érteni akartál, hogy ismerd, hogy szembeszegülj, s amit mélyen megvetettél, mert kisszerű és gyalázatos. Ellene szerződtél életre-halálra, s egykönnyen nem adtad. Ki a világ megnyíló csodáin csüggve, az emberen át kivirágzó rejtélyek bűvöletében s a Tökély megszállottjaként éltél, s kiben e titkok Magadban is szelíden ott ragyogtak — agóniádban e nagy Kór: a lopakodó Halál kis alattomos csapatjai is, mily borzongatóan tökéletes munkára kényszerültek.
   A buta, az otromba és ostoba Halál, ki nem tudja, hogy hiába teszi, hiába.
   Ó, be sokszor leírták s leírtuk már a végső pusztulás rémképeit! Pedig micsoda gyatra mesék azok, amikor magunk látjuk és szenvedjük, s mikor eme méltatlan és égbekiáltó összedőlés romjainál pillantjuk meg a hűlt helyet, s a hűlt helyen immár testetlen szellemét annak, aki eltávozott. A szeretett társat, a kitűnő tanítványt, a pótolhatatlan Barátot.
   Mert felemel Téged és most már elodázhatatlanul megmutat a halál. Felemel, mert felemelhet, hiszen életed tiszta, szellemed pedig láttató volt; és elodázhatatlanul teszi: neki nem tilthatja meg senki sem. A Halált nem sikerült még kontraszelektálni. Te, aki alig három évtizededdel immár halálosan példáztad, hogy lehet valamiért élni ma is; hogy az élet: hit, s a hit: áldozat, s aki mindig másokért éltél, holott képességeid, szemléleted és eredendő jóságod oly ritka érték volt, oly kecsegtető közös — közösségi — haszon, mit őrizni, amiért-akiért élni lehet, és amit éltetni kell (amit éltetni, akivel törődni kellett volna!), mennyivel bölcsebb és nagyobb voltál fiatalon azoknál, akiknek figyelmük erre nem maradt! S de sokszor, de sokszor mondtad a minduntalan elutasítások, kirekesztések, gonoszkodások után, hogy „itt nem lehet élni!”. Ma szirénák sipítoznak, s a lelkiismeret és az értelem harangjai már régen az önzés buta kis tankjaiba olvasztva hallgatnak, míg meg nem halunk mind az otthontalanság fémporos csatamezőin.
   Árva és boldogtalan emberek maradtak itt hátra körüled, akikről — családról, barátokról: hogy mit kéne segíteni — oly sokszor s oly tanácstalanul meditáltunk; mert Magadra vetted boldogtalanságunkat is.
   Árva és kétségek közt hányódó nép és ország és világ maradt itt, Kedvesem, s ezek nem nagy szavak. Hiszen életed egy kimondatlan és kimondhatatlan belső fogadalom volt, gyönyörű fogadalom: Jegyesség a Nagy Kór penész-árnyékában — a Harmóniáért, az Igazságért, az Emberiségért; egy új, jobb és szebb mentalitásért, egy új zenéért, a Megújulásért, a Szabadságért. És életre szóló tiszta elkötelezettség a szétszórt-széttépett, sokat szenvedett magyarságért; hit, tudás és Tett volt minden gondolatod és írásod az egyetemes nagyszerűségű magyar kultúra jövőjének oltárán.
   Ez voltál; kitűnő ember, nagy ígéret, kitűnő asszony jó társa, szerető család szeretője, s mennyi még, s mi lettél volna, hiszen végtelen az ember.
   S most már ez leszel, mert félbemaradt munkád ellenére is, az általad is oly szépen és okosan taposott friss nyomokon fog továbbhaladni az idő. Tovább él: utakká szélesedik az ösvény, amelyen magabiztosan közlekedett átfogó, mozgékony szellemed. Tovább él írásaidban, azok hatásában; társaidban és felnövekvő, gyönyörű, nagyszerű kis gyermekeidben.
   Nyugodj békében!
   Mi megőrizzük életedet és emlékedet; és tovább éltetjük, amit ránk testált a felismerés és a beavató küzdelem. Halálod megerősít hitünkben, áldozatosságod megfakulhatatlan példa.
   Nem búcsúzunk. Hiszen itt vagy, érzem: velünk maradsz, örökre.

(1987. október 10.)